Neil Gaiman és a zsenialitás

Ajhhhh...
Ezt mondtam mikor ma befejeztem Neil Gaiman, A temető könyve című irományt.
Olvastam én már pár könyvet, sőt, jó könyveket. Egészen pontosan eddig csak jó könyveket olvastam, köszönhetően annak, hogy nem magam választom ki a könyveket melyeket elolvasásra szánok hanem a nálam idősebb és érettebb embereket megkérdezem mit ajánlanak s ennek köszönhető, hogy unalmas és semmilyen könyvvel még nem volt dolgom! :) 
Olvastam én már vicceset, és érdekeset. Színeset és részleteset. Hihetetlenül fantáziadúsat és izgalmasat is. S persze olyat is ami szabályosan olvasatja magát. Ami magával ragad és nem hagyja, hogy letedd. Aminek a fejezetei mindig a legizgalmasabb pillanatokban ér véget és fogod a fejed s üvöltöd "b*ssza meeeg, most megint 40 oldalon kell magam átverekedni" de közben örülsz, mert tudod, hogy ez a 40 oldal ugyan olyan izgalmas lesz mint az előző volt s már olvasod is tovább mert nem tudod letenni hiába nyávog melletted két méterre a macska mert enni akar, és hiába szalad a konyha, mert el kéne mosogatni és hiába kellene tanulni vagy épp válaszolni arra a 4 mélre amit a napokban kaptál...Minden hiába mert a könyv beszippantott és nem tudsz tőle megválni...
Hát valahogy így voltam most is A temető könyvével de még inkább a Sosehol-lal. 
Egyszerűen magába szippant az érdekes, lenyűgöző, időnként morbid,  humoros és izgalmas világa! Az ember olvassa és olvassa. Aztán megint és megint. Majd még mindig és még most is. 
Aztán este van.
Leköti az embert s elvonási tüneteket okoz. 
De a legszörnyűbb az egészben a vége. 
Mindig megnézem hány oldal egy könyv, mennyi a tartalmi rész. És ahogy közeledtem eme két könyv vége felé elkapott egy szomorú érzés. A gyomrom összeszorult, a kis szívem fájt mert tudtam, hogy lassan vége a könyvnek. Tudtam, hogy úgy is happy end lesz de akkor is. Vége a kalandoknak, vége a vicces jeleneteknek, nem lesz több tanulság és nem lesz több De carabas Márki féle beszólás vagy Silas féle tanács.  Semmi, itt a vége. És eljött hát a vége ma A temető könyvének. 
Befejeződött és ajjjhhhh. :( Az ember szíve elszorul és szomorú mert ez most nem lett annyira boldog befejezés. Pontosabban úgy történt minden ahogy kellett történnie, de akkor is szomorú. 
Aztán az ember leteszi a könyvet, fejben újra éli a kalandokat, mosolyog egy jót és rájön, hogy mennyire borzasztó jó könyvet olvasott!!! 
Majd elkezd gondolkodni s kicsit sopánkodni, hogy miért nem vele történik meg mind az ami a főhősökkel megtörtént. Mert igen, a Sosehol után az ember elkezdi keresni a jeleket, hogy tudna lejutni Lenti Londonba. A temető könyve után pedig szomorú, hogy nem egy temetőben nevelkedett és nem lehetett olyan családja és barátai mint Nimeninek. Mert tényleg ez van. Az ember szabályosan vágyódik rá, hogy az lehessen aki a könyvben szerepel. S hiába fura, morbid, sokszor egyáltalán nem szép és bizalomgerjesztő a világ amiben folynak a cselekmények de mégis...Az ember része akar lenni annak a világnak!!! És az pedig, hogy úgy olvasom az utolsó oldalakat, hogy szabályos szívfájdalom kerít hatalmába...No igen, akkor mondom azt, hogy ez semmi más mint zsenialitás!!! 
Neil Gaiman egy zseni! Olyan világot tud olyan szereplőkkel megteremteni mely lehet bármennyire is mocskos, zord és veszélyes, még is tudod, hogy lenne olyan pillanat mikor habozás nélkül lecserélnéd a kényelmes és tiszta életed s világod az ő fejében megszületett világra!
Ha ez nem zsenialitás akkor nem tudom mi az. 
Ajánlom hát mindenkinek eme két könyvet aki szeret olvasni. :)