Tea mellett

Látok ezt-azt.

Nagy pelyhekben hulló havat, gyönyörűen kivilágított sétáló utcát melynek padjait hó fedi.

Látok egy kis teaházat.

Kis kerek asztalokkal, sötétzöld bársonnyal borított barna székeket és az egyik asztalnál két fiatalt.

Önt és magam.

Forró gyümölcs teánkra várnánk.

A felszolgáló épp, hogy csak letenné elénk, már mohón csapnánk le lehűlt kezeinkkel tűzforró bögréinkre.

Egymástól próbálnánk ellesni a biztos ízesítés fortéját.

Tea filter, majd hagyjuk pár percet ázni, kihúzzuk, kis citromlé, kis cukor.

Fel-fel emeljük fejünket, néznénk a másikra.

Majd kóstolnák.

Majd egymásét.

A Tied finomabb. Persze az enyém sem rossz. Nem tudjuk behatározni az ízüket.

Finomak de szinte együtt mondanánk ki, hogy igazán jól csak az anyukák tudnak teát ízesíteni.

Te próbálnál viselkedni. Persze csak próbálnál.

Teaházban vagyunk, viszont kényelembe akarom helyezni magam.

Bakancs lekerül, jobb lábam magam alá gyűrve, bal térdem felhúzva.

Így ülnék Veled szemben.

Még mindig fagyott kis kezed elrejteném zongorista mancsaim közé, így melengetném őket.

Rá-rá lehelnék, majd kézcsókkal jutalmaznám türelmed.

Kedves mosolyt kapnék cserébe.

Beszélgetnénk, csacsognák, fecsegnénk.

Tőlünk, miattunk lenne hangos a hely.

Időnként pár megvető pillantást csípnénk el.

De ki foglalkozik most ezzel???

Tovább beszélgetnénk, csacsognánk, fecsegnénk.

Magázódnánk, tisztelettudóan és választékosan kommunikálnánk.

Persze csak a vicc, a helyzet, a pillanat kedvéért.

Felidéznénk a régi Amerikát. Füstös bárt álmodnánk és gondolatban, az általunk megteremtett közös kis világunkban szólna a háttérben a kellemes bár zene, kis finom jazz.

Élveznénk. Együtt és szinte egymástól ellopva a szavakat és gondolatokat teremtenék meg a helyet.

Felnevetnénk, együtt, egymásra mikor egy újabb berendezési tárgy nézni ki ugyan úgy a fejünkben.

Mosolyognánk.

Kacagnánk.

Én időnként a felhúzott térdemre tett kezem mögé bújnék, onnan néznék Rád/Önre/Magára mint valami kiskutya.

Miért nézel így??? Kérdeznéd.

Én nem nézek sehogy, mondanám.

Enyhén felhúzott bal szemöldökkel és huncut mosollyal jutalmaznám a kétértelmű mondataim, hogy véletlenül se tudd, pontosan mire gondolok.

Te zavarodottan vigyorognál egy-egy bóknál, én pedig kisfiúsan fellángolnék és lelkesednék Érted.

Egyik pillanatról a másikra váltanék a zavarba hozott gyermekből férfiba. És fordítva.

Jókat kacagnék, hogy szívhatom a véred, de kikerekedne a szemem mikor sokadik alkalommal is frappánsan szúrnál vissza.

Imádnám a kis piszkálódást, a kis ”veszekedést”, a kis flörtöt és, hogy be akarnád bizonyítani, hogy nincs sors.

Imádnám, hogy érezném, van mit vesztenem.

Tudnád, és picit félnél tőle hogy nem biztos, hogy a legjobbal kezdtél de…

Észre sem vennénk és már egy órája üldögélnénk bögréink felett egymás tekintetébe veszve.

Mert akkor, ott, megalkotnánk a kis világunkat, amiben csak mi ketten lennénk. Senki más.

Nem hallanánk a világ zaját, az emberek problémáit, a háttérzenét a rádióból. Nagyon az embereket sem észlelnénk.

Az emberek persze látnának minket.

Két fiatal, nagy vigyorral, az átlagnál hangosabban.

Továbbra sem tudnának mit kezdeni velünk. A sajátságos ülésemen meg nem tudnának elforogni.

De kit érdekel???

Két fiatalt látnának egy másik világban, az ő saját világukban.

Akik élnek!

És ehhez elég volt egy bögre tea, egy pont jókor szóló Bloc Party szám, és pár sor egy blogból.