Emlékszem Tappancs, emlékszem!

Tappancsnak hívtuk, vagy Tapinak. De általában Tapinak. 
Bár, én sok névvel illettem. Emlékszem, hívtam, Spenóthuszárnak, Spenótkának, Nagy fülünek, Fülesnek, Kis dögnek, Rosszaságnak. Apus időnként az Átok névvel illette. Hát igen, sokszor rászolgált. :) 
Nem most kezdődött az ő története. 2002. március 30-án látta meg a napvilágot az egyik ismerősünknél. Így került hozzánk a nagy füleivel, viccesen turcsi orrával (ami idővel megnőtt) és sejthetően nagyobbacska mancsaival a kelleténél hisz én akkor, a 11 felé közeledve így láttam s neveztem el Tappancsnak. 
Emlékszem az elején sokat tartottunk bent a lakásban. Az emeleti lépcső elé egy rekeszbe raktunk be régi ruhákat, hogy komfortos legyen az ágyikója a kis "szentemnek". Készült is róla pár kép amint figyel érdeklődve, vagy megszeppenve a kis turcsi orrával. Gyönyörű volt! ^^ 
Emlékszem mikor ide hoztuk sírt az anyukája után, én meg simogattam s végül az ölemben aludt el. 
Emlékszem már piciként is zsigerből utálta a macskákat. Csak hát pici volt. Ha felborzolta a hátát egy macska már ugrott is vissza kettő lépést és távolabbról megszeppenve ugatta vékony kis hangján a "betolakodókat". Viccesen volt aranyos. :) 
Emlékszem, hogy az anyukám sok mindenre megtanította. Pl. , hogy nem szabad beleenni a kajába míg ki nem rakta neki az összeset, vagy, hogy nem lehet bejönni a lakásba. De azt is, hogy a hintaágyra nem ugrik fel, hisz az apus helye, ő ott szokott feküdni, olvasni, ezért oda tilos felugrálni. 
Aztán a kezembe került. Emlékszem időnként becsaltam a lakásba, hogy míg öltözködtem se unatkozzak. Emlékszem megtanítottam neki, hogy kell felugrani a hintaágyra hisz én is szerettem kint üldögélni. Ezeknek persze a szüleim nem annyira örültek ennek. Főleg apus nem, mikor azt észlelte, hogy egy csöppnyi tacskó ugrik a hasára s veszi célba arcát, hogy aztán összenyalja. :) 
Emlékszem, hogy tényleg egy igazi rosszcsont volt. Hány és hány műanyag virágtartó cserepet rágott darabokra, és hány és hány alátétet szedett szét anyusom "örömére". Hányszor voltam tettestárs úristen...Mindig ha megláttam, már rohantam összeszedni a darabokat nehogy anyus elporolja a hátsóját.
Emlékszem egyszer kapott anyustól a seprűvel. Utána hetekig ha csak valaki kézbe vette a seprűt, már el rohant. :D
Emlékszem a kis bűnbánó buksijára. Óóóhogyegyemmegakisszivét. Időnként ha valami nagy rosszaságot csinált az orrára koppintottunk, hogy tudja mi a rendszer s persze, hogy ne hagyjuk, hogy elkanászodjon az úrfi. Ezek után ha valami rosszat csinált s rajta kaptuk már mentünk naagy hanggal, hogy "Már megint mit csináltál Te rosszaság???" S akkor már fülét farkát behúzta, szemét lesütötte, az ember ránézett és már nem volt szíve tovább szidni. Látszódott a megbánás a szemében. 
Emlékszem, hogy anyusom virágaiban imádott napozni. Anyusom persze ennek sem örült. Fogta a kis barna, rövid szőrű testét, majd épp amelyik virág közelében volt, elterült. Nyomon lehetett követni az útját a kifeküdt virágokban. 
Emlékszem nagyon szeretett játszani a lasztijaival. Volt egy-kettő kis labdája, pont az ő szájába való. Ha az ember eldobta, már futott is utána. No de ő nem olyan átlagos kutya volt, hogy visszahozta, letette, dobd el újra. Neeeem. Ő visszahozta, s nem tette le, s ha elakartad venni, elfutott. "Vedd el", mondta magában. Bár fociztam akkoriban, így nem is voltam lassú, s az erőnlétem sem volt pocsék, de nagyon sokszor nem bírtam elcsípni kis testét. Nagyon hirtelen tudott irányt váltani. Sokszor végül csak azért sikerült a közelébe jutni mert elfáradt, s akkor elterült mint a zsák. Ilyenkor persze az ember oda ment, ő meg hagyta hisz tudta, hogy jön a hasvakarás ideje. Nagyon élvezte. Aztán ha kipihente magát, újra elhajítottam a lasztit s kezdődött minden előröl. Emlékszem az utolsó években már két kör futás után elterült. Öregedett a kis szentem de hát 11 éves lett volna márciusban. 
Emlékszem, imádtam a fülelő tekintetét. A nagy fülei csak úgy kontrollálatlanul lógtak össze vissza, de ha valamit meghallott hirtelen megdermedt, a fülei megmerevedtek és így oldalra fordultak s figyelt mint valami vadász kutya. Nagyon szép volt! ^^ 
Emlékszem, hogy sokat harcolt a macskákkal. Jó példa erre, hogy a jobb füléből élete végéig hiányzott egy picike kis darab. Valami macska kikarmolta. De azért próbált mindig bátor lenni, bár egy-egy nagyobb kandúrnál megtartotta a tisztes távolságot. Ugatott, morgott de nem mert a 1 méternél közelebb menni. :) 
Ugyan így volt az emberekkel. Mindig morgott, ugatott, nem lehetett úgy bejönni a házba, hogy arról mi ne tudnánk, mert Tapi jelzett előre. Meg sosem harapott senkit mert ahhoz félős volt. Mindig megtartotta azt a pár méteres távolságot, de azt bátran tartotta. Hihetetlen kis agresszió tudott kiülni az arcára de azért idővel rájöttünk, hogy ez ilyen show elem volt, próbálta elhitetni az emberrel, hogy bár ő csak egy kis tacskó de képes olyan lenni mint egy roti. Idővel rájöttünk, hogy kiváló színész. :) 
Emlékszem sokszor kiszökött az utcára. Kis testét valahol átpasszírozta a kerítésen mindig. Aztán nem egyszer alkotott is. Pár baromfi neki köszönhette, hogy átlépett a túlvilágra. Szerencsénkre a szüleim 86 óta itt élnek így a szomszédok sosem akartak feljelenteni minket. 
Emlékszem a viszonyára a macskáinkkal. Nem szerette őket de nem is utálta. Féltékeny volt rájuk, ha mondjuk simogattuk valamelyiket már jött is, túrta arrébb a macskát s nyomta a kis buksiját, hogy most őt simogassák. Jókat kacagtam a kis féltékeny pofiján. :) Nap közben nagyon sokszor kergette őket, molesztálta őket de általában esténként még is együtt aludtak a kutyaólban. Hihetetlen kis dög volt. :) 
Emlékszem, hogy a cicánk többször is beszült a kutyaólba. Tapi ilyenkor általában átköltözött a biciklik közé. Megértő volt s átadta a lakását. Viszont a későbbiekben törlesztett a piciken. :D Jó pár kiscicát kellett összeszednem a fű közül mert Tapi elragadta a kis nyakuknál fogva s összenyalta őket. :D Hihetetlen kis csúnyák voltak, de komolyan sosem bántotta őket. Csak egy merő nyál volt a kiscica. 
Emlékszem mennyiszer ültem ki vele a lépcsőre. Néztem ahogy ment le a nap a szomszéd fenyői mögött, Tapi meg oda jött mellém, elterült s a buksiját a combomra rakta. Én simogattam, ő meg kényelembe helyezte magát. Így üldögéltünk a lépcsőn. Én beszéltem hozzá, elmondtam ügyes bajos dolgaim, ő meg hallgatta. Kiváló partner volt benne! Aztán miután kibeszéltem magam, sokszor elszenderedett. Hát kivel fogom ezt csinálni ezek után, Tapi??? :( 
Emlékszem, hogy pár utcával arrébb elvittük csajozni. Volt két hosszú szőrű tacskó lány és a gazdája szeretett volna tacskó babákat. Lettek is szép számmal. Kb. 20 utódot nemzett a két tacskó lánynak. Az egyik alom aprókat láttam s viccesen keveredtek bennük Tapi és az anyukájuk. Rövid szőrűek voltak mint Tapi, és a testük nagy része barna, viszont kinézetre inkább anyjuk, és a lábaik feketék voltak. 
Emlékszem, hogy minden reggel mikor mentem suliba vagy bárhova előjött az óljából, üdvözölt, sokszor kikísért a kapuba, én bezártam a kiskaput majd még visszafordultam, megsimiztem a buksiját s ha épp valami húzós napom volt akkor mondtam neki, hogy "Tapi, kívánj nekem sok szerencsét!" Az évek során ezt szinte már rituálévá fejlesztettük. Aztán ha megjöttem akkor megint fogadott, s megint megsimiztem. Mindegy volt, hogy délután 2kor, este 8kor, vagy hajnali 3kor ért haza az ember, Tapi előjött, szemügyre vett, oda jött s a buksisimi után ment vissza az ólba. Imádtam mikor lépteim zajára elkezdett ugatni majd mikor mondtam, hogy "Tapi, de hisz én vagyok az!" , akkor elhallgatott s már csóválta is a farkát. 
És emlékszem arra is, hogy mikor csikizte valami az orrát, hogy szenvedett szegényem, dörgölte a kis mancsaival a nóziját, majd tüsszentett és lebegtek a fülei. De emlékszem arra is, hogy szerette az almát, a fáról lepotyogottakat rendre a két mancsa közé fogta s azt ette. Nagyon édi volt! ^^ De arra is emlékszem, hogy ha az ember megvakargatta a füle tövét, vagy sokáig simizte utána kényszeresen megrázta a fejét. És arra is, hogy bár látszott rajta, hogy nem szerette, de hősiesen állta a fürdetést, hogy nagyon félt a viharoktól és kiváló időjós volt, hogy imádta mikor a fölös szőreltávolítós kesztyűvel simogattam vagy, hogy sosem tudta mire vélni azt mikor bátyám megragadta , két lábra állította s elkezdte "táncoltatni". Látszott az arcán, hogy nem tudja mire vélni gazdái elmebaját. :D 
De sosem hisztizett be érte, nem volt az a sértődős kutya. Mindig ott volt ahol kellett lennie, s mesterien érzett rá ha az embernek nem volt jó a kedve. Emlékszem hány de hány alkalommal volt az, hogy kiültem hozzá, rossz volt a kedvem, ő nézett egy ideig majd nekiesett az arcomnak. Utáltam mikor összeakart nyalni mert sok gusztustalan dolog megjárta száját és ezért sokszor ráparancsoltam, hogy tilos is ezt csinálni. Meg is értette. Ilyenkor viszont valahogy nem foglakozott vele. De én sem. Akkor kifejezetten örültem neki, hogy nekem ugrott. Összenyalt s így felvidított. De hiányozni fog ez! 
Már most hiányzik, ahogy Te is, Tapi! :( 
Emlékszem sok mindenre. Estig itt ülhetnék és írhatnám.
Emlékszem arra is, hogy a múlt év végén kijött a kis pofiján valami kis csípés. Pár nap elteltével eltűnt. Aztán visszajött. Kihívtuk az állatorvost. Megállapította, hogy szőrtüsző gyulladás. Felírt gyógyszert. Adtuk neki rendesen. De nem lett jobb a helyzet, sőt. Letelt a hét hetes gyógyszeres kezelés, kihívtuk újra, hogy nem lett jobb a helyzet, csináljon valamit. Hétfőre ígérte. Nem érkezett meg. Tegnap kihívtuk a másik állat orvost. Megállapította, hogy daganat és ilyen korban már nem ajánlatos a műtét. 
Tegnap Tapit elaltatták. :,( 
Hiányzol Kis dögöm! Nagyon! 
Úgy szerettelek mint ha a kisöcsém lettél volna. Veled nőttem fel, Te 11 lettél volna, én 22 leszek. Az életem felét Veled éltem. Örökre emlékezni fogok a még mini Tapira, a kis turcsi orrával, megszeppent tekintetével, s persze emlékezni fogok a már "nagy" Tapira, akinek az utolsó éveiben már elkezdett őszülni a kis pofija és így tán még gyönyörűbb volt! :) 
Hiányozni fogsz nagyon! :(
S persze minden jót az örök vadászmezőkön! Találj valami csini tacskó csajszit, és ne kíméld a macskákat! ^^ 
Légy jó Rosszaság! :)